Még csak rövid ideje dolgoztam körzeti orvosként, amikor az egyik házban látogattam egy beteget. Beszélt természetesen magáról, a családjáról és mindezek mellett természetesen a szomszédokról. Értesültem arról, hogy kinek lesz rövidesen gyereke, kinek milyen a házassága és ki milyen háziasszony. Szinte levegőt sem vett a néni, amíg ezeket sorolta , majd elhallgatott. Ja, és a Márti….. Szomorú arccal folytatta: tessék elképzelni, idegbeteg . Pedig fiatal. Néha hallom, amikor kiabál, sír. A szívem szakad meg érte. De hát úgyis meg tetszik ismerni majd.
Elköszöntem és szinte el is felejtettem a sok új benyomás közepette ezt a beszélgetést. Egy napon beteghívás érkezett. „a Márti” szüleitől. Mártihoz. Eddig nem találkoztam velük és meglepett, hogy milyen idős férfi nyitott ajtót. Bemutatkozott. Ő volt Márti apja. Édesanyja sem volt sokkal fiatalabb. Bevezettek egy szépen berendezett szobába, leültettek. Vártam. Rövidesen beszélni kezdett az apa és elmesélte az életüket. 40 év körül voltak mindketten, amikor megismerték egymást. Egy évig jártak jegyben mire elhitték, hogy végre megtalálták a másik felüket. És hát minden áron gyereket akartak. Abban az időben huszon évesen szültek az asszonyok. Tehát 43 éves volt az édesanya, amikor észlelte a terhességét és 44 mire megszületett csodaszép kislányuk. Márti Irma Anasztázia. Mindkét nagymama neve is járt a kislánynak. A nagyszülők már nem éltek. Nagy volt a boldogság. Márti szépen fejlődött, ovis, majd iskolás lett. Az általános vége felé kezdett Márti másként viselkedni. Befelé forduló, zárkózott, kedvetlen lett, majd indokolatlanul kitörő örömmel értékelte az életet. Orvoshoz vitték. Kiderült, hogy Márti mániás depresszióban szenved. Ezután sok szomorú, hullámvasútra emlékeztető év következett. Márti senkivel nem barátkozott, rokkant lett. Kezelték. Igen erős gyógyszereket kapott, amit vagy be tudtak adni neki, vagy nem.
Egy napon őrjöngeni kezdett és a szülők mentőt hívtak. Úgy kellett visszarángatni Mártit a negyedik emeleti folyosó korlátjától. Kórházba került, elme osztályra. Hosszan kezelték. Ott ismerkedett és barátkozott össze Zolival, aki ugyan ebben a betegségben szenvedett. Szerelem lett, amit mindkét család ellenzett. A két beteg fiatal folyton rosszul volt, így gyakran kerültek egyszerre kórházba. Szinte úgy tűnt, megbeszélték. Persze nem volt mobil telefon, Mártiéknál még vonalas sem. Mégis…..
Sokadik korházi tartózkodásuk alkalmával a fiatalok összevesztek. Zoli olyan állapotba került, hogy zárt osztályos kezelésre ítélték és a fiatalok nem látták többé egymást. Kibékülni sem volt mód.
Márti haza ment. Depressziója állandósult, a két igen idős szülő akkor már csak vonszolta magát az élet minden napos gondjai, feladati közepette. Márti néha Zolit emlegette. Nem mondták meg neki hogy Zoli egy rohama kapcsán úgy esett el a kórházban, hogy koponyalapi törést szenvedett és azonnal meghalt. De ő biztosan megérezte.
Ősz lett. Márti lázas lett. Vizsgálatnál semmit nem találtam, de a láza egyre feljebb ment. Este még adtam neki egy injekciót rendelés után és reggel ott akartam kezdeni a napot.
Mentem is reggel 7-kor. A ház előtt csődület, mentő, rendőrség. Bementem a kapun és a földszint kövezetén egy letakart test feküdt. A rendőr röviden elmondta a történetet.
Márti delirált, a betegség döntött, az épület magas volt. Én pedig ott zokogtam a szülőkkel….
Meg csak akkor értettem igazán őket, amikor pár év múlva én is gyereket temettem……