Sok évvel ezelőtt, amikor megindult az Erdélyből haza település, megjelent egy házaspár nálam. Bő negyvenesek, két felnőtt gyerek, fiúk. Jöttek bemutatkozni.
Ica és Tibi egészségesek voltak, a szokásos kikérdezés, vizsgálat, alap kivizsgálás után kb 2 évig nem tudtam róluk. Egy nap eljöttek. Tibi sántikálva. Ica beszélni kezdett. Néhány hónappal korábban Tibinek látási zavarai lettek, sokszor fájt a feje. Nemsokára elkezdett zsibbadni a lába. Ma már alig tud járni. Kivizsgálás kezdődött és nagyon rövid idő alatt derült ki hogy Tibinek egy gyógyíthatatlan idegrendszeri betegsége van, ami fokozatos romláshoz vezet. Leszázalékolták. Nagyon gyorsan kellett a panel helyett másik lakást keresni. Ica miközben takarított házaknál, ápolta Tibit, megtalálta az új, akadály mentesíthető otthont és lebonyolította az egész költözést. A gyerekek sokat segítettek, Zsolt különösen. Tibi ekkor már kerekes székben volt. Sokat beszélgettünk arról, hogy ez mindenkit kétségbe ejt, de idősebb és egyben kedvenc fiuk Zsolt végkép nem tudja elfogadni a dolgok állását, rohanását. Teltek a hónapok, gyakran látogattam Tibit, érdekelt az állapota és nagyon szerette ha vicceket mesélek neki. Meséltem. És próbáltam tartani benne a lelket. Még csak 50 éves volt. Már a kar izmai is kezdtek elerőtlenedni és ezért, minden helyváltoztatáshoz és minden alapvető életfunkció működtetéséhez Ica segítségére volt szüksége. Ő ezt nehezen emésztette. Ica tette a dolgát és lassan a mosolygós gömbölyded asszony kezdett összemenni. Mosolya maradt. Ismét teltek a hónapok, a folyamat stagnálni látszott. Egy nap Ica zokogva hívott. Jöjjek gyorsan. Tibi? Nem, más… rohantam.
Mindketten sírtak, amikor megérkeztem és valami furcsa dráma volt érezhető, pedig látszólag minden a régi volt. Kérdeztem, mi történt? Nem tudtak megszólalni. Ica automatikusan elment kávét főzni. Próbáltam Tibit szóra bírni. Csak annyit sikerült összetörten mondania, hogy majd az Ica elmondja…. És Ica bejött. Letette a kávét. Leült, fejét lehajtotta és elmondta az elmondhatatlant. Kedvenc Zsolt fiuk előzetesben van. Megölte a feleségét. Semmi részletet nem tudnak. Nem értik, nem hiszik. Ügyvédet keresnek. Életem egyik legnehezebb napja volt. Igazán nem emlékszem hogyan jutottam el a kocsimig. Ismét telt az idő, a szülők bizakodtak, hogy kiderül: valaki tévedett, ez az ő áldott jó gyerekükkel ez nem fordulhat elő.
Meglett a jogerős ítélet, Zsolt különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságért börtönbe került.
Engem ért már az életben komoly családi veszteség. Az érzést senkinek nem kívánom. Mégis úgy tűnt: semmi ez ahhoz képest, amit ez a házaspár átél. Elfogadni nem tudták, megbocsájtani végkép nem tudtak. Az anya nem ment fiát látogatni és furcsa módon másik fiuktól is eltávolodtak.
Vegetáltak.
És ekkor kerültek ki az életemből. Sokszor eszembe jutnak. Hogy lehetnek? Mit tehettek? Meg tudták-e egymást vigasztalni? Kisütött-e a nap azóta?
Életek, történetek, tragédiák….és én. Mert nálam kisütött a nap. Köszönöm.