Amikor elkezdtem körzeti orvosként dolgozni igen nagy terület tartozott hozzám. Sok 2-5 emeletes, földszintes ház, sok lakással s egy úgynevezett átmeneti munkásszálló. Utóbbi helyen zömmel fiatal nők laktak. Egyszer kihívtak egy lázas beteghez és akkor szembesültem vele, hogy ezek a lányok egy zsebkendőnyi szobában laktak, aminek nagyon örültek. 1 keskeny fekhely, 1 asztal, 1 keskeny szekrény és élével pont be lehetett menni. Nos, ezek a lányok, amikor jöttek hozzám a rendelőbe mindig vidámak voltak és meséltek. Egyszer egy ilyen mese témája egy nő volt, nevezzük most csak úgy, hogy Kakucné. A lányok nagy kacagások közepette mesélték, hogy ha még láttam szép és szerencsés nőt, akkor csak várjak, amíg Kakucnét megismerem.
Várni ugyan nem vártam a napi 50-es beteg forgalom mellett, a mesebeli Kakucné mégis megérkezett……. Én akkor 154 cm voltam és kb. 55kg, írom ezt csak a hasonlítás kedvéért. Kakucné a mellemig ért. A haja meghatározhatatlan színű /lehet, a szivárvány lenne a legjobb kifejezés/, vastag fekete szemöldök, mindkét szeme más irányba nézett, száján vastag lila rúzs. Cipője, harisnyája, szoknyája, pulóvere és kardigánja a legkülönbözőbb színekben pompázott….és csak úgy dőlt belőle a panasz. Meghallgattam, megvizsgáltam, gyógyszert is kapott. Gondoltam most már elbúcsúzunk, de akkor belekezdett kedvenc témájába. Férfiak. Eddig 4 férje volt, most éppen társat keres, mert az élet így szép és egy kacsintás kíséretében végre kibicegett az ajtón. Döbbenten néztem magam elé majd felálltam /közben a nővér dőlt a nevetéstő/ és a tükörhöz léptem. 30 éves voltam. Igaz csak két férjem volt /és azóta is beértem ezzel a számmal../ rövid melírozott haj, szabályos arc, no festék, mosoly. Mégis ő a szép….hát ….ízlések és pofonok……de azóta kételkedem……