A magam 29 évével nagyon elcsodálkoztam a hallottakon, de tudomásul vettem. Jól tettem.
A hívások fél-háromnegyed évenként jöttek, már nem kérdeztem. Alaposan megvizsgáltam, mindig alkudoztam, hogy vizsgálatok kellenek. Végül elment ezekre és kiderült: a mája már nagyon rossz állapotban van. Nem prédikáltam. Beszélgetéseink kapcsán kiderült, hogyan került az alkohol az életébe. Sportoló volt, amikor megismerkedett a férjével. Összeköltözésük után vált szokássá a férj javaslatára az esti egy pohár ital, gyertyafény, beszélgetés, örömök mellett. Azután az egyből kettő, majd több lett. És mindketten belecsúsztak ebbe a függőségbe. Ő vermutot ivott, a férje ezt-azt és egy kis házi pálinkát is…. Közben volt egy kisfiúk, aki időközben nagyfiú lett és már ő is a praxisomba tartozott. Kiderült, hogy nagyon szorongó emberke lett és sok éve állandóan ekcémás kiütések kínozták. A szülők egymással jól elvoltak. A gyerek csak zavaró, mellékes körülmény volt….
Rövidesen egy máj kómában meghalt az édesanya. Apa és fia kettesben maradtak és kezdtek megismerkedni egymással. Fél évvel később a fiú valami banális náthával jelentkezett és én rákérdeztem az ekcámára. Csak nem elsírta magát és azt mondta: anyu nagyon hiányzik, de mióta elment, megszűnt ez a panaszom….mit tetszik erről gondolni?
Azt gondoltam és tudom, hogy az ekcéma is egy psziho-szomatikus betegség. Ha beteg a lélek a testet is beteggé teszi. A bőrt gyakran.
A gyereknek /mert mégis csak gyerek volt/ azt mondtam: anyu ezt küldte neked a felhő szélén lógatva a lábát. A gyerek boldogan mosolygott. Néha, gyakran, tettem ilyeneket……nem bánom.