Átvettem a praxist egy 40 fölötti príma belgyógyász kolléganőtől. Annyira profi volt, hogy meg kellett kérdeznem miért hagyja ott a praxist. Érdekes és fontos volt, amit válaszolt: tudod, én úgy érzem, ez nem az én utam. És elment röntgen orvosnak, amit nyugdíjazásáig élvezett. Akkor még nem volt a mostanihoz hasonló nyilvánossága a tudatosságnak. Engem elbűvölt.
És mivel ilyen gondos, alapos ember volt, átadta nekem az érdekes és különös figyelmet igénylő betegeket.
Kiemelten hívta fel a figyelmemet Gizi nénire.
Gizi néninek mindig fáj a hasa, van, úgy hogy naponta 2x is orvost hív. És mindig ki is mennek hozzá /mondom, hogy az más világ volt…/ kifejezetten intett attól, hogy egyszer is ne vegyem komolyan a telefonba belesíró nénit.
Teltek az évek, télben, hóban, hőségben, szóval minden hívásnál mentem Gizi nénihez. És amikor szabadságra mentem, akkor felhívtam rá a helyettes figyelmét.
Mégis megtörtént, hogy egy ilyen alkalommal nem vették komolyan Gizi néni panaszát. Ugyan ezen napon az éjszakai ügyeletes aki nem ismerte Gizi nénit de komolyan vette a hívást, sürgősséggel, akut hassal /ami azonnali műtéti beavatkozást jelent az esetek nagy részében/ küldte őt sebészetre.
Másnap Gizi néni kiterjedt hashártya gyulladás következtében meghalt.
Gizi néni akkor már leélt 80 évet, 40-et egyedül.
Mondhatnánk leélte az életét.
És én mégis nagyon szomorú voltam.
A beteg panasza számomra azóta is a legfontosabb.
Manapság sokszor eszembe jut, hogy lehet, Gizi nénivel beszélgetni kellett volna a beadott injekció helyett /vagy mellé??/ mi bánthatta a lelkét annyira, hogy a hasát fájlalta?
Mondom, hogy más világot élünk….