Egyik kedvenc betegem Gizi néni volt. Az ördög tudja, miért szerettem. Pletykás volt, gonoszkodó. A mai eszemmel tudom, hogy egy nagyon negatív kisugárzású ember volt.
Egy lift nélküli ház második emeletén laktak. Ő enyhén szólva túlsúlyos volt, cukorbeteg, lusta is…szóval nehezen lehetett rávenni, hogy kimozduljon. A férje egy kis pilincka bácsi volt /ma már nincs számomra néni és bácsi, de akkor 30-as voltam…../ szóval a bácsit küldte el minden ügyet intézni mondjuk naponta tízszer. Erről mindig eszembe jutott drága nagymamám, aki a negyedik emeletről küldött le legalább ötször naponta….öreg volt, 60 éves. Én 5-6.
Szóval Gizi néniéknél némi zaj kíséretében zajlott az élet. Gizi néni volt a krónikus, rendszeresen otthon látogatandó beteg. Majd egy borús napon minden előzetes bejelentés nélkül a férj elhalálozott….Gizi néni egyedül maradt. Nagyon sajnálta önmagát én pedig a gyerekeit, akik a város másik felén laktak és nem sokban tudtak segíteni.
Amikor legközelebb mentem Gizi nénihez alig ismertem rá. Mosolygott, friss süteménnyel kínált majd egy színpadias mozdulattal betessékelt a szobába, miközben halkan suttogta: tessék halkan beszélni, mert alszik Picike.
Azon morfondíroztam, hogy milyen kisbaba került ide. De Picike nem kisbaba volt, hanem egy férfi ökölnyi tacskó gyerek. A „baba” felébredt, kíváncsian végigmért. Őkelme egy kis férfi volt és bitorolta azt az egyetlen kanapét, ahol ülni szoktunk. Nem lévén más megoldás, leültünk. Elkezdtünk beszélgetni, megkérdeztem, hogy került ide Picike? A néni azt mondta, a gyerekei hozták, hogy ne legyen egyedül. Elkezdtem vizsgálni Gizi nénit, egyszer csak valami motoszkálásra lettem figyelmes.
Picike egy laza mozdulattal bemászott a zsebembe és onnan provokált: vajon mit szólok ehhez? Mit szólhattam volna?? Szerelem lett első látásra.
És ettől kezdve nem volt probléma, hogy Gizi néni megmozduljon. Picike megoldotta a kérdést, még a piacon is találkoztam velük…..
Ugye milyen okos döntést hoznak a gyerekeink?