29 éves koromban friss tüdőgyógyász szakvizsgával kerültem praxisba Angyalföldön. Sok személyes és nem kellemes tapasztalat kapcsán óriási ellenszenvvel viseltettem a rendszeresen alkoholt fogyasztók /szépen fogalmaztam, ugye?/ iránt.
Egy tavaszi reggelen bejött hozzám egy jó külsejű 50-es mosolygós férfi. Közölte, hogy beteg és nem tudott dolgozni menni. Miközben beszélt a pici rendelőt betöltötte az alkohol szaga.
A lelkem mélyén háborogtam, igyekeztem, hogy ez ne látsszon rajtam.
Bőre sárga volt, hasa óriási, mája tenyérnyivel volt nagyobb az egészségesnél, mind két lábán alig működő ereket tapintottam.
Megkérdeztem mennyit iszik. Ő változatlanul mosolyogva válaszolta: annyit, mint egy rendes ember. Mivel egyszerű fiatal és ezen ügyben teljesen járatlan orvos voltam, rákérdeztem. Arcán a nagy titkokat sejtető mosollyal közölte: 10 üveg sört és 10 felest naponta. Megdöbbentem és dühöngtem.
Közöltem vele hogy így halálra issza magát.
És nem vettem táppénzbe /ezt azóta is szégyellem/
Mosolygott és elment.
Az életéből hátra lévő kb. Másfél év alatt még néhányszor találkoztam vele és mindig mosolygott.
Halála után felesége elmondta, hogy milyen jó ember volt és szerette a családját. Soha egy hangos szó, bántalmazás. Szerették.
Nekem ez után még sok év kellett, hogy a pestiesen szólva piás láttán az ellenszenv helyét a szánalom foglalja el.
Hiszen az alkoholista súlyos beteg még akkor is, ha mindezt saját magának köszöneti.
És én arra esküdtem, hogy segítek.
Ezt is meg kellett tanulnom…..