Másság

Még csak néhány éve dolgoztam a praxisban, amikor egy beteg, éppen semmi más dolga nem lévén, elmesélte, hogy lakik a házukban egy lakásban két férfi együtt. Képzeljem el ezt a skandalumot.

Őszintén megmondom, akkor ezt én nem tudtam elképzelni. Ahogy kezdetben nem szerettem az alkoholistákat / később ez az érzés ismeretekké és megértéssé alakult/, úgy viszolyogtam ettől. 1979-et írtunk. És nagyon fiatal voltam.

Telt az idő, az egyik férfi gyakran jött apróságokért, a másik volt krónikus beteg, de őt nem ismertem.

Egy napon beteg hívás érkezett hozzájuk. Fel kellett készülnöm arra, hogy az összes előítéletemmel, orvosi táskámmal és aggodalmaimmal együtt megérkezzem.

Lajos, az egészséges nyitott ajtót. Kedvesen üdvözölt és betessékelt egy ragyogóan, frissen felújított lakásba. A bútorok szépek és különlegesek voltak. A falakon mindenhol gyönyörű színekben számtalan  ikon volt. Kiderült, ezek Lajos keze munkái. Művész volt.

A legkisebb szobában feküdt Ödön. Körülötte minden ragyogott csak ő kornyadozott. Mint kiderült krónikus szívbeteg volt. Jártak ők már sok kollégánál, sehol nem látták szívesen őket. Gyógyszereit megkapta, kórházban soha nem volt. Amikor kikérdeztem és megvizsgáltam, azonnali kórházi elhelyezést ajánlottam. Akkor a néhai Szabolcs utcai kórházba mehettek a szívbetegek a körzetemből. Ott igazán remek szakmai és emberi csapat volt. Ők még sem fogadták el az ajánlatot. Lajos elmondta: ő mindent elkövet,  hogy itthon kezelhessük Ödönt. Ha én elvállalom. Elvállaltam. Az elutasítás még csak fel sem merült, hiszen más megoldás nem volt.

Felhívtam egy kedves kardiológus kollégámat, aki pontos utasításokkal látott el. Én pedig elkezdtem rendszeresen járni hozzájuk. Vizsgálatok, injekciók , tanácsok, ötletek merültek fel. És persze közben beszélgettünk. Az életükről. A számkivetettségről. Az emberekről…..volt mit.

És miközben Lajos egy kiállításra dolgozott ezerrel, Ödön első osztályú gondozásban részesült. Gyengült. Az utolsó hetekben már nem engedte, hogy beadjam az injekciókat, alig evett, nem tudott felkelni. Csak beszélgettünk.

Egy napfényes tavaszi délelőtt Lajos bele zokogott a telefonba. Jöjjek, Ödön elment.

Mentem….és megtanultam addigra hogy milyen gondoskodással, szorgalommal, kitartással és /kimondom, ha furcsa is/ szeretettel lehet valakit elkísérni az út végéig.

Azóta nem zavar a másság…..ezt is meg kellett tapasztalnom és tanulnom ahhoz, hogy ilyen sok évig szerethessem és érthessem az embereket.