Barátság nulláról

                                      Barátság nulláról

Teréz mint egy 10 évvel ezelőtt jött be először a rendelőm ajtaján. Nem a praxisomban lakott, interneten olvasta a véleményeket rólam. Bemutatkozott, kérte hogy vállaljam el hogy a praxisomba tartozhasson. Nem mosolygott. Alaposan megszemlélt engem, a berendezést, a bejövő nővért, szóval mindent. Neve szerint doktori címe volt. Hozott egy csomó leletet és átadta. Furcsán éreztem magam. Mosolygós vagyok, szeretem ugyanezt látni a betegeimen. Ettől ezennel el kellett tekintenem de betegségei alapján elvállaltam őt. Vidéken kezelték eddig, most jött el az ideje hogy a régen ingázó beteg állandó gondozásba kerüljön. Ezt természetesen ő is tudta. Tehát elolvastam a leleteit, utána gondosan megvizsgáltam, kérdeztem is. Nagyon szűk egy szavas válaszokat kaptam. Mindent elmondtam, megírtam ami feltétlenül kellett és ő távozott.

A következő látogatásánál még az előbbinél is csendesebb volt, csak a gyógyszereit kérte. Ismét alaposan körül nézett és távozott. Mi nézni való van egy rendelőben? Nálam sok kép volt a falon és mivel akkor már egy évtizede foglalkoztam táplálék kiegészítővel, erről is képek és információk voltak.

Tudni érdemes rólam, hogy csak azoknak az ismerősöknek, betegeknek és egészségeseknek ajánlottam ezeket a termékeket akikkel jó viszonyban voltam. Tehát neki nem tettem ajánlatot. Pedig igazán rá fért volna i segítség…

Amikor legközelebb találkoztunk, akkor sok panasszal érkezett. Ismert bélbetegsége kiújult, szenvedett vele. Az hogy ezt szóvá is tette, nagy dolog volt, zárkózottsága mellett csak a fájdalom tűrő képessége volt feltűnő.  Tudásom, tapasztalatom, ember ismeretem védelmében kibírtam, hogy nem tettem neki ajánlatot. Megkapta a szükséges gyógyszereket és távozott. Egyetemi oktatóként természetesen nem fogadott el táppénzt.

Két hét múlva ismét jött, panaszai alig változtak. Most már megsajnáltam és nagyon udvariasan megkérdeztem: mi a véleménye a táplálék kiegészítőkről. Udvariasan de határozottan közölte, hogy csak azt vesz be amit a vidéki kezelő orvosa ajánl. Értettem, tudomásul vettem. És még jobban sajnáltam, mert tudtam hogy egy alaposan feltöltött szervezet mennyivel jobban tud megbirkózni a bajokkal.

Ismét múltak a hónapok. Legközelebbi látogatásánál közepes erősségű panaszai voltak. Meglepetésemre megkérdezte, hogy mit ajánlanék a gyógyszerei mellé. Nem értettem mi történt, de elmondtam a javaslataimat ami nem sok volt. Csak indulás és biztatás bogyók formájában. Amikor legközelebb érkezett panaszmenetes volt és azt kérdezte: mit tudnék még ajánlani. És a férjének???? És végre, először ismeretségünk alatt, elmosolyodott. Ezek után már mosollyal érkezett, talán ekkor már bízott bennem, természetesen ezt nem az orvosi tevékenységemre értem, hanem a termékek ajánlására.

Szóval teltek az évek, a meglevő mellé újabb panaszok jelentkeztek, ezekhez újabb javaslatok. És immáron az egész családja hozzám járt, ez 8 embert jelentett minden korosztályból vegyesen.

Mire betöltöttem a 70. évemet és megváltam a praxisomtól akkor már kimondottan jó viszonyban voltunk. Email váltások, tanácsok, jó kívánságok. És kiérdemeltem a legjobb háziorvos címet. Nem is tudom mit tettem ezért. Talán csak mosolyogtam?……..de azt folyamatosan!