1976-ban kezdtem körzeti orvosként dolgozni, friss tüdőgyógyász szakvizsgával. Ami azt jelentette, hogy tengernyi tanulni valóm volt. És persze alapvetően kevés élettapasztalatom. Így történhetett meg. hogy én az alkohol függőséget férfiak bajának tekintettem. Mint tudjuk, ma már más a helyzet, illetve a helyzet bizonyára akkor is a mostanihoz hasonló volt csak nem beszéltek róla.
Szóval egy esős délutáni rendelésen bejött a rendelőmbe egy fiatal nő. 36 éves volt. Csinos, jól ápolt, mosolygós Bea. És sűrű alkohol felhőbe burkolózva leült a székre. Alig tudtam leplezni csodálkozásomat. Ma már bárkinél rákérdezek az alkohol fogyasztási szokásaira, akkor még nem tettem. Szorongtam. Ő szemmel láthatóan nem. Elkezdtem kérdezni a munkájáról, családjáról, mindennapjairól. Középvezetőként dolgozott egy jó nevű vállalatnál, elvált, egyedül nevelte 12 éves kislányát. Szüleivel nem tartotta a kapcsolatot /vagy vele nem tartották?/. Alig voltak a rendelőben így a szokásosnál is hosszabban tudtunk beszélgetni. Nem volt panasza. Mivel először találkoztunk, megkértem hogy vetkőzzön le, megvizsgáltam. Egy nagyobb máj tapintásán kívül semmit nem találtam. Megkérdeztem, hogy tulajdonképpen miért jött. És itt átszakadt a gát. Elmesélte, hogy a munkahelyén kezdett inni eleinte csak alkalmakkor /mindent megünnepeltek, mint az egyszeri főnök, aki azt mondta belépő munkatársának: ijessz meg! Viccesen elhangzott, hogy huhh. Mire a főnök lenyúlt a mellette levő üvegért és közölte: erre az ijedségre inni kell!/
Szóval koccintottak és a szokásos módon az addig szorongó Bea kezdte jól érezni magát. Következő lépésként haza is vitt 1-1 üveg bort és az este azt jelentette, hogy a kezdeti 1 pohár napi 1 üveg lett.
Közben persze alig foglalkozott Krisztivel, a kislányával, és persze minden egyebet is elhanyagolt maga körül. Hogy ez nincs így jól, azt még felmérte, de ez nem akadályozta meg abban, hogy áttérjen a vodkára. Egy este eszméletlenre itta magát. Kriszti mentőt hívott, ezzel indult a menet. A 12 éves nagyon talpraesett, okos kislány a kedvenc szomszéd néni szárnyai alá került és a gyerek elhatározta, hogy anyukának segítség kell. Tulajdonképpen ezért jött Bea. Hogy segítsek, szervezzem meg az elvonót. Erre akkor is volt már lehetőség, néhány telefon után megkezdődött a kezelése. Saját elhatározásából ígérte meg, hogy Krisztiért megteszi.
Hittem is, nem is.
Teltek a hónapok, csak a szomszédok informáltak, hogy Beával minden rendben.
Eltelt egy év. Egy délután a nővér fülig érő szájjal jelentette, hogy egy fiatal hölgy magán ügyben szeretne beszélni velem. Bejött egy bájos kamasz. Szépen öltözve, mosolyogva. Ugye nem tetszik tudni, ki vagyok? Nem tudtam. Hát az anyukám Bea… majd a kislány felém nyújtott egy cserép virágot, a nyakamba borult és sírva jelentette arcán a boldogság könnyeivel: olyan szép az életünk, anyu nem iszik és minden jó. Köszönöm szépen, hogy segíteni tetszett. Nehezen tartottam vissza a könnyeimet….
Kriszti lett az egyetlen a praxisomban levő alkoholizáló nők közül, aki tényleg leszokott. Onnan tudom, hogy a minap futottam össze vele , az unokájával volt és idős nőként is ragyogott……
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: