És megint egy néni, ezúttal Ilonka. És nem hagyta néninek szólítani magát. Én 29 éves voltam, ő 76.
Nagyon érdekes ember volt. Külsőleg férfias vonásokkal, testes, magas, fiúsan rövid ősz hajjal, mély hanggal. Mindig pontosan tudta, mit akar és ezt ki is mondta. Kedveltem.
Őt is havonta látogattam. Igen szép bútorai és kincsei voltak, ezek az antik tárgyak mindkettőnknek kincset jelentettek. Egyik látogatásom alkalmával felszólított, hogy vegyem le a szekrény tetejéről azt a hatalmas Zsolnay kaspót, vigyem haza és tegyem bele kedvenc növényemet. Egy bérház harmadik emeletén, kőrfolyosón lakott. Nagyon kellemetlennek gondoltam, hogy egy hatalmas csomaggal sétáljak körbe a folyosón, halogattam az elvitelt. Majdnem minden alkalommal kapacitált és én tiltakoztam. Ezt a játékot évekig játszottuk. Amikor állapota romlani kezdett /súlyos szívbeteg volt/ egy napon azzal fogadott, hogy távoli rokonai fogják mindenét örökölni és ő leírta hogy a kaspót én kapjam meg ha ő távozik. Ekkor tudtam meg hogy szoros kapcsolatban van a szomszédos lépcsőházban lakó Annával, a törékeny, kedves, zárkózott lánnyal…..szintén 76 éves volt. Ő is megkapta a feladatot: Margit halála esetén a kaspó az enyém legyen.
Egy vidám tavaszi reggelen Anna sírva hívott, Margit az éjszaka elment…. Addigra jó barátok lettünk, szomorúvá tett elvesztése.
Teltek a napok, majd Anna eljött hozzám. Addigra Margitot eltemették. Anna elmesélte hogy életében egyáltalán nem törődtek Margittal a kettejük barátsága miatt. Mindent megnéztek, elolvasták Margit óhajait /nem csak a kaspóról rendelkezett/ és komor arccal elsőként a kaspót vitték ki a lakásból…..
Az örökségem tehát nem a kaspó lett, hanem Margit barátsága, bizalma. Övék lett a kaspó.
Határozottan én jártam jobban……..
A név lényegtelen, az ember a fontos….nekem
Akkor most Ilonka, vígy Margit??
Egy barátság mindig sokkal többet ér egy tárgynál, még akkor is ha az nagyon értékes. A történek csak a rokonokat minősíti.