Alkoholizmus 2.

Körülbelül fél éve dolgoztam a praxisban, amikor egy beteg hívás érkezett. Egy hölgy (nevét szándékosan nem jegyzem) rosszul van. Ilyenkor rákérdezünk a rosszul létre, erre a kérdésre ködös válasz érkezett, menni kellett. Úgy döntöttem, ráér ez a hívás rendelés után, ebben igazam lett. Nem ismertem a beteget. Becsengettem az adott címen. Egy magas, kellemes külsejű 45-50 körüli nő nyitott ajtót. Bemutatkoztam és megkérdeztem, hol van a beteg? Én vagyok a beteg, volt a válasz. Nem értettem. Betessékelt a szobába, megkért, hogy foglaljak helyet, és én szokásom szerint kérdezgetni kezdtem. A harmadik kérdés után közbeszólt: ne tessék fáradni, elmagyarázom. Én alkoholista vagyok. Vannak napok néha, amikor reggel olyan rosszul érzem magam, hogy nem tudok dolgozni menni. Most egy ilyen nap van. Nincs értelme semmit tenni, ilyenkor pár napig pihennem kell. És ezentúl ha hívom a doktornőt, tessék tudni, hogy ez a helyzet.

A magam 29 évével nagyon elcsodálkoztam a hallottakon, de tudomásul vettem. Jól tettem.

A hívások fél-háromnegyed évenként jöttek, már nem kérdeztem. Alaposan megvizsgáltam, mindig alkudoztam, hogy vizsgálatok kellenek. Végül elment ezekre és kiderült: a mája már nagyon rossz állapotban van. Nem prédikáltam. Beszélgetéseink kapcsán kiderült, hogyan került az alkohol az életébe. Sportoló volt, amikor megismerkedett a férjével. Összeköltözésük után vált szokássá a férj javaslatára az esti egy pohár ital, gyertyafény, beszélgetés, örömök mellett. Azután az egyből kettő, majd több lett. És mindketten belecsúsztak ebbe a függőségbe. Ő vermutot ivott, a férje ezt-azt és egy kis házi pálinkát is…. Közben volt egy kisfiúk, aki időközben nagyfiú lett és már ő is a praxisomba tartozott. Kiderült, hogy nagyon szorongó emberke lett és sok éve állandóan ekcémás kiütések kínozták. A szülők egymással jól elvoltak. A gyerek csak zavaró, mellékes körülmény volt….

Rövidesen egy máj kómában meghalt az édesanya. Apa és fia kettesben maradtak és kezdtek megismerkedni egymással. Fél évvel később a fiú valami banális náthával jelentkezett és én rákérdeztem az ekcámára. Csak nem elsírta magát és azt mondta: anyu nagyon hiányzik, de mióta elment, megszűnt ez a panaszom….mit  tetszik erről gondolni?

Azt gondoltam és tudom, hogy az ekcéma is egy psziho-szomatikus betegség. Ha beteg a lélek a testet is beteggé teszi. A bőrt gyakran.

A gyereknek /mert mégis csak gyerek volt/ azt mondtam: anyu ezt küldte neked a felhő szélén lógatva a lábát. A gyerek boldogan mosolygott. Néha, gyakran, tettem ilyeneket……nem bánom.