29 éves koromban friss tüdőgyógyász szakvizsgával kerültem praxisba Angyalföldön. Sok személyes és nem kellemes tapasztalat kapcsán óriási ellenszenvvel viseltettem a rendszeresen alkoholt fogyasztók /szépen fogalmaztam, ugye?/ iránt.
Egy tavaszi reggelen bejött hozzám egy jó külsejű 50-es mosolygós férfi. Közölte, hogy beteg és nem tudott dolgozni menni. Miközben beszélt a pici rendelőt betöltötte az alkohol szaga.
A lelkem mélyén háborogtam, igyekeztem, hogy ez ne látsszon rajtam.
Bőre sárga volt, hasa óriási, mája tenyérnyivel volt nagyobb az egészségesnél, mind két lábán alig működő ereket tapintottam.
Megkérdeztem mennyit iszik. Ő változatlanul mosolyogva válaszolta: annyit, mint egy rendes ember. Mivel egyszerű fiatal és ezen ügyben teljesen járatlan orvos voltam, rákérdeztem. Arcán a nagy titkokat sejtető mosollyal közölte: 10 üveg sört és 10 felest naponta. Megdöbbentem és dühöngtem.
Közöltem vele hogy így halálra issza magát.
És nem vettem táppénzbe /ezt azóta is szégyellem/
Mosolygott és elment.
Az életéből hátra lévő kb. Másfél év alatt még néhányszor találkoztam vele és mindig mosolygott.
Halála után felesége elmondta, hogy milyen jó ember volt és szerette a családját. Soha egy hangos szó, bántalmazás. Szerették.
Nekem ez után még sok év kellett, hogy a pestiesen szólva piás láttán az ellenszenv helyét a szánalom foglalja el.
Hiszen az alkoholista súlyos beteg még akkor is, ha mindezt saját magának köszöneti.
És én arra esküdtem, hogy segítek.
Ezt is meg kellett tanulnom…..
Kedves W.A. Lacky! Blogomnak nem a doktoros sztorik a lényegi elemei, hanem az, hogy én mennyit tudtam fejlődni a elmúlt 43 év alatt. Ha figyelmesen olvasta, látja, hogy a figyelmetlen döntésért én szégyelltem magam, és nem a betegemet minősítettem. Köszi a kommentet.
Jöhetnek a doktoros sztorik? Sokan lesznek, akik szégyellhetik majd magukat!