Egyik nap délután a rendelőben egy fiatalember nyomdafestéket nem tűrő stílusban mondta el nekem a véleményét az egészségügyről és rólam.
Mély lélegzetet vettem, mosolyogva végig hallgattam,
Engedélyt kértem, hogy az elhangzottak ellenére elrendezhessem a dolgát, ami természetesen nem volt egyszerű.
Hozzájárult. Nagy duzzogva… és közben reklamált, hogy kinevetem. Pedig csak mosolyogtam. Igaz, sírhattam volna….
Végül ismételten bocsánatot kért.
De a kimondott szónak súlya van.
Bevettem egy nyugtatót, mert kint még kb. 30 ember várt
Ellátásra és ezt feltétlen meg kellett tennem.
Precízen és mosolyogva.
Ma hajnalban egy szívritmuszavarra ébredtem.
Volt ez máskor is, rendben tartom, de ha nagyon
Túlterhelem magam, rendre megjelenik.
Talán veszélyességi pótlékot kellene kapnunk a mai magyar egészségügyben?
A fiatalember élete nyilván egy kálvária.
Inzulinos cukorbeteg, biztosan rossz körülmények között /nem az én betegem volt/, él, pocsék idegállapotban van.
A dolog érthető, kezelhető, megbocsájtható.
De lehet, hogy az orvos is ember ?
Ekkor döntöttem el hogy megválok a praxisomtól és ha lehet akkor nem adok lehetőséget ilyen helyzetre….nem fiatalodom.
Érdekes, hogy a végével kezdem, de valahogy így adódott.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: